Mami vett nekem egy varrógépet. Azért nem mondom, hogy magának vette, mert egyfolytában nekem varr vele dolgokat. Kaptam tõle már szép táskát, meg hálózsákot, meg hintaágyat, párnácskát a házamba, fotelt az emeletemre, téli takarót, nyári takarót, utazó-takarót, kánikula-takarót… Mindenféle színben és fazonban. Ügyes ez a nõ, ezért tartom. Szokott festegetni is mindenféle dolgokat, de azt nem szoktam annyira szeretni, mert abból nincs hasznom. Azért persze abba is be szoktam segíteni. Múltkor is egy kupakot eldugtam az asztalról, amiért végigkergetett a lakáson. „Syd, hova tetted a lakkos üvegem tetejét? Add vissza, mert beszárad! Hallod?!” De akármit mondtok is, nincs jobb, mint cérnát lopni! Attól nem ragad a szám! Papi sürög-forog a lakásban, és vizet enged a kádba. Ott sertepertélek a kád szélén, hátha közelebb úszik a szivacs, és el tudom lopni. Közben mami is hazaér, jön-megy a lakásban, és elzárja a vizet. A szivacs nem nagyon akar közelebb jönni, így bánatomban elmegyek aludni. Sötét van, mire felébredek. Mászkálok a folyosón, nézem, mamiék itthon vannak-e, de sehol senki. Egyedül vagyok. Felkapaszkodok a szennyestartón keresztül a mosdóig, hogy igyak, de száraz. Koromsötét van,, nem látok semmit. Megpróbálkozok a káddal. Egy laza mozdulattal belehuppanok… és elmerülök! Segítség! Segítség! Beleestem a vízbe! – sikoltozok, de nem hall senki! Segítség! Már hiába jut eszembe, hogy ez a víz itt volt mikor elmentem aludni, rajtam ez a késõi felismerés már nem segít! Úszok veszettül, de nem ér le a lábam. Lejátszódik elõttem az egész életem… és borzalmasan rövid! Nem is történt még velem semmi! Nem akarok így meghalni! Úszok-úszok, a víz hideg, átfagytam és fáradok. Ha nem jönnek haza mamiék perceken belül, végem lesz! Nem történik semmi, úgy érzem, órák óta úszok körbe-körbe. Nem tudok kiugrani, hisz nem ér le a lábam hogy dobbantani tudjak, és megkapaszkodni sem, mert magasan van a perem. És ekkor fény gyúl, papit látom, amint fölém hajol, és kihajít a vízbõl! Megmenekültem! Élek! Igen! Rohangálok ezerrel, miközben zokogok a boldogságtól, hogy megmenekültem! Nem gondolok semmire, csak futok-futok… Végül mami kap fel, és magához szorítva zokog õ is velem! „Jaj, te kis szerencsétlen, hát majdnem odalettél! Jaj, ne haragudj! Soha többet nem hagyunk így itthon! Nagyon-nagyon fogunk rád vigyázni!” Simogat, törölget… Lila a szám, annyira fázok, és hálásan vacogva bújok be az ölébe. Papi a hõs, meg kell hagyni, nincs ezen mit vitatni. Át kell értékelnem a vele való kapcsolatomat. Hálás, könnyes szemmel nézünk rá mamival. „Most, hogy megmentettem ezt a kis hülyét, remélem már pozitív szerepet is kapok a könyvetekben!” – mondogatja mindkettõnknek. „Mától, ha nem vagyunk itthon, be lesz zárva a ketrecbe. Sokkal biztonságosabb. Ki fogja bírni, más görénynek sincs tõle semmi baja. Amilyen kis lüke, kinyírja magát egyszer.” (Mami beszámolója: Borzalmas dolog történt ma. Syd beesett a vízbe a fürdõkádban, míg nem voltunk itthon. Amikor láttam, hogy Gábor kiemeli õt a vízbõl, azt hittem, vége. 24 évet öregedtem másodpercenként. De szerencsére nem esett baja az ijedségen kívül. Figyelem, nem köhög vagy tüsszög-e, mert akkor rohanok vele az orvoshoz. Mától ismét be kell zárnunk, ha nem vagyunk itthon. Ez tanulságos volt. Szegény kicsi lányom. )