Jaj, ezek az emberek olyan felesleges dolgokat csinálnak! Ezt el kell mesélnem! Mami megvárta, míg papi elmegy otthonról, majd kipattant az ágyból – hajnalok hajnalán – és tudjátok, miért? Elkezdte letépkedni a falról a papírt! Elõször arra gondoltam, hogy beteg, vagy ideges, de nem… Lelkesen tépte és áztatta le a papírt a falról. Közel egy óra múlva félelmetes látványt nyújtott a szoba, mondanom sem kell. Mindenfelé papírcafatok voltak, a falon, a földön, a kukában. Engem persze nem zavar a kupi, jöttem-mentem, pakoltam én is. Hamarosan mami elviharzott, és a nagyival, meg egy nagy szatyorral jött vissza! Miután nagyit négyszer sikerült lábujjon harapni, mami bezárt. „Jaj, nem kellene õt bezárni, nem baj, nem is fáj annyira, hagy legyen kinn szegény, otthon van!” „Dehogyis, nem hagy dolgozni, különben is tanulja meg, hogy nem haraphat!” Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, de kialudtam magam, és felébredtem. Mami megsajnált, és kiengedett. (Senki nem tud bánatosabb képet vágni, mint én, és hangosabban sóhajtozni). Beszaladok a szobába, és mit látok? Új papírokat ragasztanak fel a falra! Hát nem igaz! De akkor miért kellett leszedni a régit? Most ennek van értelme? Jó, más színe van, meg más a mintája… de hát papír-papír. Nem volt jó a régi? Mondom én, teljesen felesleges munkákat végeznek… Amikor papi hazajött, meglepett képet vágott, és lelkendezni kezdett. „Hû, ezt ti csináltátok? Jaj de szép! Nahát!” Hah, emberek… (Mami beszámolója: Ma anyámmal kitapétáztuk az egyik szobát. Sokat dolgoztunk vele, de megérte, csodaszép lett. Sydet be kellett zárni, mert láb alatt volt, és anyut is megharapta. Képzelem, hogy csodálkozott ébredés után, hogy milyen szép tapétát lát!)