Mami hat napja folyamatosan vágja a körmeimet. Naponta egyet bír levágni, mert résen vagyok. Azt találta ki, hogy spórolni fog az állatorvoson, és levágja nekem õ házilag. Nem lenne gond, ha ebben partner lennék, de persze nem vagyok az. Így amikor meglátom a kezében a csipeszt, elrohanok. Az utóbbi napokban azt találta ki, hogy megvárja, míg elszenderedek a kanapéban, titokban odakúszik, benyúl, és lecsípi egy körmöm! Erre persze én azonnal felébredek, megkergetem, õ pedig szalad elõlem. Így úgy számolom, még négy nap, és levágja a maradékot. Aztán kezdheti elõröl, mert addigra ismét megnõ az elõzõ hat darab. Mami egész délután veszettül készülõdik. Mindenféle poharakat és fincsi rágcsálnivalókat hord be a szobába, nem gyõzöm lopkodni õket! A sok sós ropira jólesik letépni egy hibiszkuszvirágot, és megenni. A virág hátoldalán lévõ kemény részt szoktam megrágni, mert ebben finom, édes nektár van. Hiába, van, aki dohányt rág, én meg hibiszkuszt. Kinek mi jut. Úgy látom, késik az a dolog, amiért mami egy félórával ezelõtt még rohangászott, mert most leülve a fotelba, lassan õ is kezdi megenni a behordott rágcsálnivalókat. Elõször csak egy-egy darab ropi, perec… majd látom, maga elé veszi az egész csomag vaníliás karikát, és nyomja befelé. És ekkor csöngetnek! Végre! Legalább nekem is marad valami, nem fal fel mindent! Beállok az ajtóba, hogy lássam, ki jött. Persze ilyenkor mami orrba szokott vágni a bejárati ajtóval, mert annak is befelé kell nyílnia, de ennyit megér, hogy én legyek az elsõ, aki megtudja, ki jött! Nos hát… kik is ezek? Ja, tudom, Kati néniék! Pocak szülei! Jöttek vendégségbe? És még egy dobozt is hoztak ajándékba! Szép nagy, kék doboz! Pont olyan, mint az én hordozóládám! Belenézhetek? – kérdezem, és már dugom is oda az arcom a rácshoz, amikor is azt látom, hogy én nézek ki abból a kék ládából! Közelebb megyek, és az arcképem is közelebb jön! Pislogok, pislog õ is. Ásítok… de az arckép nem ásít, hanem mozdulatlanul néz rám! Árulás! És ekkor megvilágosodik minden! Egy görény ül a hordozóban! Pocak! Kati néniék õt is hozták magukkal! De jó, de jó, makogok hangosan! Bemehetek hozzá játszani? Kinyitják a láda ajtaját, én pedig betódulok rajta! Szia Pocak, eljöttél hozzánk látogatóba? De jó! Körülnézhetek itt benn nálad? Pocak láthatólag nincs feldobva túlzottan a jelenlétemtõl, visítani kezd! Erre mami kihalász a ládából, és megdorgál! „Ej, nem bántjuk a vendéget, játszatok szépen!”- magyarázza. Jól van, tegyél már le! Pocak nem mer kijönni a hordozójából, még mindig benn kucorog… Remélem, nem fogják azt gondolni, hogy énmiattam! De, ezt gondolják. Mami felvesz, és magyaráz. Közben látom, Pocak kióvatoskodik a dobozból. Kati néniék csalogatják, és végül már kinn járkál a nappaliban! De jó, lesz kivel játszani! – mondom vidáman, és ficánkolok, hogy tegyenek le. Letesznek, oda is rohanok hozzá! Szia, mit játszunk? Fogócskázzunk, jó? Én vagyok a fogó! – kiáltom, és kergetni kezdem a lakáson keresztül! Pocak csak úgy porol végig lakáson, alig bírom utolérni! A vendégek meg utánunk! De jó, már mind ezt játsszuk? Mami hirtelen felránt a farkamnál fogva, sûrû dünnyögés közben berak a ketrecbe, és rám zárja az ajtót! De… de… de most miért kellett ezt? Ki akarok menni, kergetõzni! Na, engedj ki, lécci-lécci-lécci! „Nem jössz ki, mert nem tudsz viselkedni, és bántod a másik görit!” – így a mami, majd otthagy, és bemegy a többiekhez a szobába. De hát.. de hát… Pocak jön-megy a lakásban, majd odajön a ketrechez. Lopva körülnéz, majd amikor nem látja senki, kinyújtja rám a nyelvét! „Be-be-be, én itt mászkálok, te meg be vagy zárva!”- röhög a szemembe! Ó, a kis aljas, kimegyek és szétharaplak! – visítom, de már ott sincs! Hallom, hogy az én féltett, drága kanapémban turkál! Hallom csipogni a gumikutyám, a Jancsit, és a sünömet is! Végigfogdos mindent a koszos kezeivel! Segítség! Veszettül rázom a ketrecet, mire Pocakot látom átvonulni az elõszobán, szájában egy tõlem lopott vécépapír-gurigával! Ó, ezt nem bírja el a lelkem! Hát nincs senki, aki bosszút állna értem? Kati néniék szedelõzködnek, Pocakot begyûjtik a hordozójába, és odahozzák nekem. „Megyünk, köszönjetek szépen el egymástól” – közli Péter bácsi. Elköszönünk. -„Undok kis béka!” -„Írigy dög!” -„Pojáca!” -Majom! Szerencsére elmentek. Õrült módon leltározni kezdek, de egy szivacsot nem találok. 10 perc múlva, a függöny alá dugva lelem meg. Kibányászom a hûtõ alól a vécépapír-gurigát is. Szerencsére a nyuszit nem találta meg, a polcra dugtam. Mami beszámolója: Katiék ma az állatorvos után felhozták Pocakot. Nem volt jó ötlet, Syd egybõl az életére tört, és megkergetette õt. Sose fognak összebarátkozni, pedig Pocak olyan kedves göri.