Reggel úgy döntöttem, elmegyek mamival dolgozni… Minek üljek itthon, egyedül? Úgysincs mit csinálni, egész nap aludni meg unalmas. Úgyhogy, figyeltem, ahogy mami készülõdött. Túl voltunk a porszívózáson, az öltözködésen, és mamit ismerve, még a felmosás volt hátra, miközben hátrál kifelé az ajtón.

És láss csodát, valóban, szedi elõ a vödröt, engedi bele a vizet, és veszi a cipõjét. Beállok az ajtóba, hogy vele együtt el tudjak indulni, amikor nyitja. Vadul mos fel, közben háttal közelít felém, és majdnem rám lép. „Hát, Syd, te mit állsz itt? Készülsz valahova?” – kérdezi, majd felkap, és puszit ad a hasamra. Hihi, mami, ne csikizz, el fogunk késni! Röhögcsélek a kezében, mire végre lerak. „Szia kicsi lányom, akkor én elmentem dolgozni, legyél jó, vigyázz a házra!” És nyílik az ajtó!

Kirohanok, és a félemeletig meg se állok. Mami bután néz kifelé az ajtón. „Hé, hova mész? Jössz vissza!” Na mi van már, nem megyünk mami? Vár a munka! Tudod, a munka nemesít! Na, gyere már, mert elkésünk! Látom, indul felém, így szaladok én tovább lefelé. Valahol a második és az elsõ emelet között kap el. „Syd, csak ÉN megyek dolgozni, te addig otthon maradsz! Majd jövök haza, és akkor játszunk, de most ne szórakoztass!” Visszavisz a negyedikre, és betuszkol az ajtón. Ahogy csukja, próbálok még kiszaladni, de a fejem nyomja befelé, és egyre kisebb a rés. Végül becsukja. És hát igen, itt maradtam újra, egyedül. Rövid ideig még ácsorgok az ajtóban, aztán elkullogok a nyuszimhoz aludni.
(Mami beszámolója: Reggel Syd úgy döntött, jön velem. Olyan kis aranyos volt, ahogy szaladt lefelé a lépcsõn, alig bírtam megfogni.)